Vers- és prózaíró kerületi verseny
III. hely prózaírás Páros Patrik 6.a
A pályamű alább olvasható
Páros Patrik 6.a
A gazella és a zebra
A szavannán az állatok sokasága él. Látszólag teljesen összevissza, egymással keveredve, de a valóságban zárt csoportokban, szigorú rend szerint teltek a napjaik. Az oroszlánoknak minden állat előre köszönt, ám a hátuk mögött gőgös, kivagyi pojácáknak tartották őket. A hiénákat elkerülték, még a pillantásuktól is féltek. A gepárdok külön kaszt voltak, csak az öncélú teljesítmény és a sebesség élette őket. Lenéztek mindenkit, akinek nem a karcsú, izmos test és a rendkívüli fizikai teljesítmény volt lényeges. Egyedül a gazellákkal találták meg a közös hangot, ők a szépségük és kecsességük folytán rendkívül hiú teremtések voltak. A legnagyobb számban a gnúk és a zebrák voltak. Előbbiek alapvetően békés népség, bár az átlagosnál nagyobb fizikai erővel bírtak. Sok állatvicc szólt róluk, főként, mert ők nem nagyon értették ezeket. A zebrák képviselték az egybefüggő tömeget a szavannán. Csíkos pizsamájukban a hatalmas csordák szinte egységes masszát alkottak. Zebrát mindenki látott már, de senki sem ismert egyet sem közülük. Csak a csordát.
A történet a két, fajtájától kissé különböző állatról szól. Minden akkor kezdődött, amikor Vyc, a gazellalány egy félig kiszáradt vádiból próbált inni. Kecsesen, szinte arrogáns önbizalommal sétált le a sáros partra, gondosan ügyelve rá, hogy a patái nehogy összepiszkolódjanak. Magában egyre jobban tartott a zavaros vízben megbúvó krokodiloktól, de ezt a világért nem árulta volna el senkinek. A víz szélén megállt, majd mintha csak arrafelé tévedt volna, unott képpel flegmálta az arra járókat. Köztük Striust a zebracsődört. Strius mindíg is csodálta a gazellákat, bár ilyen közel csak ritkán került hozzájuk. Először csak bámulta Vyc-et, de a gazella lenéző pillantása egyre jobban idegesítette. Hamarosan a csodálat helyett egyre jobban zavarta, hogy ilyen látványosan levegőnek nézik. Ő is csak egy volt a szavanna állatai közül, semmivel sem volt kevesebb bárkinél. Aztán egyszecsak rájött, hogy miért ácsorog a másik állat a parton. Inni szeretne, de nem mer. Inkább szomjan hal, de nem alacsonyodik le, hogy segítséget kérjen. Gonosz ötlet formálódott a csíkos fejben. Strius ismerte a pocsolyában lakó krokikat, tudta, hogy miképp lehet elkerülni őket. A sekélyebb részen nem tudtak elrejtőzni, ezért a víznek ezt az oldalát gond nélkül meg lehetett közelíteni. Ezt azonban Vyc nem tudhatta. Strius, a gazella óvatos pillantásától kísérve kortyolt, majd hátraugrott. Ezt néhányszor megismételte, aztán, mint aki elget ivott, odébb somfordált. A szomjas gazellalány ezt a pédát követve próbált meg enyhíteni a kínjain. Azonabn ahogy az apró tavacska felszínéhez hajolt, Strius hirtelen óriásit ugrott hátrafelé. Az állatokban meglévő életösztön azt diktálta, hogyha az egyikük menekülni kezd, akkor a többiek is elkezdenek futni. Hasznos ez, ha egy ügyes ragadozó kerül a közelükbe. Vyc szintén futásnak eredt. Néhány percbe telt, míg rájött, hogy nem kergeti senki. Kezdhette előrlől a tónál. Lassú, céltalannak tűnő séta. Flegma arc. Lebiggyesztett száj. Feszült figyelem. Ahogy ismét lehajolt, hogy igyon, a bolond zebra újra szaladni kezdett. Persze futott mindenki. A történet még háromszor megismétlődött, Vyc már szinte teljesen kiszáradt. Ismét megpróbált a tó közelébe menni, ám legnagyobb meglepetésére az izgága zebra ott állt a vízben. A csíkos pofája szinte kicsattant a vidámságtól. Széles mosollyal szólt a gazellának:
– Nem vagy szomjas? Gyere igyunk egyet a krokikkal! – persze ő az alig patáig érő vízben állt, ahol pontosan tudta, hogy bizonságban van.
– Gyere, ne félj ezektől, majd én figyelek, amíg iszol – tódította. Vyc egy darabig úgy tett, mintha nem is neki szóltak volna. Egy idő után megjátszott meglepetéssel fordult a zebrához.
– Hozzám beszélsz?
– Nem, mögötted az oroszlánhoz…Persze, hogy hozzád! Gyere, igyál, látom, hogy azt szeretnéd.
Vyc egy darabig még keresgélte az oroszlánt a háta mögött, de hamarosan rájött, hagy rajtuk kívül nincs más a környéken. Remegő lábakkal lépkedett a vízhez. Óvatosan lehajolt, majd mohón inni kezdett. Már alig bírta víz nélkül.
Strius alig tudta visszafogni magát, hogy egy új halálvágtával ismét bolondot ne csináljon a gazella lányból, de érezte, hogy ez a vicc most Vyc életébe kerülhetne. Inkább türelmesen várt, sőt egy idő után önkéntelenül igaziból őrködni kezdett. Még a vízimadrakat sem engedte inni, bárki mást pedig egyenesen hurkásra harapdált volna, ha közelít. Csak később jött rá, hogy egy kicsit túlzásba esett.
Miután Vyc már nem volt szomjas, kicsit szégyellni kezdte magát. Félig lesütött szemmel szólt a csíkos patáshoz:
– Köszönöm, hogy segítettél. Nagyon félek a krokodiloktól. Az egyik testvéremet a szemem láttára ölték meg, azóta rettegek a víztől.
Strius már nem is akarta annyira megviccelni a kecses patást. A hosszú evolúció alatt kifejlődött csordavédő viselkedés furcsa módon egy tőle eltérő faj irányába is működött. Nem tudta miért, de egyre inkább segíteni akart.
– Tudod a krokodilok nagyon nehezen mozognak a sekély vízben. A sárban elakad a lábuk, a testüket pedig alig tudják vonszolni. Ha olyan helyeket keresel az iváshoz, ahol a patádat éppen csak ellepi a víz, akkor biztonságban leszel tőlük. A lényeg, hogy ne menj a mélyebb víz közelébe és akkor nem turdnak elkapni.
Így esett, hogy a szavanna törvényeit két különböző fajú állat egy időre átírta. Talán nem örökre, de talán nem is utoljára.